Kaptam egy verset.
Valakitől…
aki a büszkeségem, úgy nekem, mint a zenekarnak, a Tango Harmonynak.
A legelső Tangó Hangolóra jött el, és mint kiderült, az olyan hatással volt rá, hogy azóta a tangó szerelmese lett.
Aztán eljött a többire is, elkezdett órákra és milongákra járni szorgalmasan és csendben dolgozott magán, a tangóján, a 
mosolyán…
Míg alig több, mint fél évvel később közönség elé állt tanárával együtt a 2014-es Tangó Hangoló sorozat első alkalmával.
És úgy táncolt, mint akinek az élete a tánc, a tangó…
Ki ő?
A vers pedig gyönyörű. Egészen meghatódtam, amikor olvastam, mert annyira rólam szól, arról az életérzésről, amikor hegedülök, vagy táncolok.
És természetesen annyira róla is.
És csodálatos, hogy van valaki, akivel egymásra kacsinthatunk, mert tudjuk egymásról, hogy átéltük ugyanazt.
Íme a vers:
(Bartha Katalin hegedű játékából ihletve…)
Egy hegedű húrja hullámzik,
játszik a csenddel lágyan,
ma éjjel újra táncba visz,
hangja hatalma szárnyal.
Lassan foglak…,
tartalak finom szenvedéllyel,
repülve siklanak páran,
átszőve édes menedékkel.
Testünk forgásban izzik,
ez angyalok tánca rég,
lassú a követés,
remény és engesztelés.
Adom magam neked,
kezemet kezedbe,
sóhajod lélegzem…,
meghal magányom vele.
Eggyé válunk…,
mosolyom gyönyörben száll,
beléd fonódom…,
követlek…,
csak mi vagyunk…,
mi vagyunk és egy szerelemtánc.
Budapest 2014 január 14.
